Hugh Laurie (47) valamiért nem dicsekszik a családi patinával, pedig bőven volna rá oka. Apja 1948-ban olimpiai aranyat nyert a cambridge-i evezőscsapattal, ő Oxfordban született, ott járt általánosba, Etonban gimibe és Cambridge-ben szerzett egyetemi diplomát antropológiából.

Hogy e kiváló szellemi indíttatás után mégis "csak" színésznek állt, bocsánatos bűnnek tűnt egészen addig, amíg Emma Thompson oldalán kísértette Shakespeare-t. Csakhogy Laurie hideg humorát hamar felfedezte Hollywood és 2004-ben végre a megfelelő helyen kamatoztatta is, amikor elindította vele a "Doktor House" sorozatot.

És mit szólnak a volt évfolyamtársai, mikor összefut velük az etoni és cambridge-i osztálytalálkozókon?

Én ezekre sose megyek et.                                                         

Időhiányból? Érdektelenségből? Miért?

Szó sincs róla, hogy tudatosan el akarnék szakadni a gyökereimtől, ne keressen benne ilyesfajta logikát. Csak valahogy nem szeretek hátra nézni, meg a múlton rágódni. Sokkal jobban érdekel a jövő. Olyan vagyok, mint az aranyhal. Azt látom, ami közvetlenül ott van az orrom előtt. Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy nem különösebben kötődöm azokhoz a régi hagyományokhoz. Pedig még csak azt se mondhatom, hogy különösebben rossz emlékeim lennének az iskolai éveimről, sőt, a gyerekeim is pont azt az utat járják be, amit én, de valahogy nem párásodik be a szemem semmitől, ami ahhoz a korszakhoz, azokhoz az élményekhez kötődik.

Akkor talán nem is volt olyan véletlen, hogy magára osztották ennek a magának való Doktor House-nak a szerepét, akit annak ellenére, hogy olyan emberkerülő és kibírhatatlan, amilyen, imádnak a nézők. Ezt magyarázza meg!

Hűha, ez elég magas labda! Forgassuk vissza egy kicsit az idő kerekét. Mikor először a kezembe került a Doktor House forgatókönyve, az fogott meg, hogy ez a fickó mekkora ívben fütyül az összes társadalmi előítéletre, amitől mindannyian szorongunk. Nem érdekli, hogy ki mit gondol, nem pályázik semmilyen babérokra, neki ne hízelegjen, érte ne rajongjon senki. Emlékszem, még ki is mondtam akkor, hogy a franc egye meg, hogy lehet valaki ennyire szabad? Gondolom, a nézők is így vannak vele, hogy szinte irigylik. Persze ahogy Doktor House él és viselkedik, az nem a legpraktikusabb. Mindenkinek van szomszédja, családja, munkatársa, mindenkinek be kell harapnia a száját néha, amikor a békesség érdekében jobb, ha nem mondja ki, amit gondol. De ha mindenki minden szituációban könyörtelenül őszintén megmondaná a magáét, lassan mindannyian pszichopatákká válnánk és tönkretennénk a társadalmi létet. Vagyis az önmérséklet az életben sajnos szükségszerű. De csiklandós gondolatjáték, hogy létezhet ilyen figura. Akinek a legjobb helye a tévében van. Ha az életben szembe jönne az utcán, valószínűleg leütném, vagy ő engem, tehát valamelyikünk börtönben végezné. Így viszont élvezzük a képernyőn.

A sorozat második szezonja csattanóval ér véget: Doktor House-t lelövik. A harmadik szezon pedig azzal kezdődik, hogy csodával határos módon nemcsak a sebeiből gyógyul ki, hanem misztikus betegségéből is, s ezzel minden fájdalma megszűnik.

Mégse lesz tőle boldog...

És ön mitől lesz boldog? Illetve morcos?

Millió dolgot mondhatnék, amitől morcos leszek, de alig jut eszembe egy-kettő, ami boldoggá tud tenni.

Akkor halljuk azt az egy-kettőt!

A zene. A jó ennivaló. Meg a motorbicikli. Már többet is mondtam, mint kettő!

És morcos?

Rettenetesen ki tud borítani, ha valaki otrombán viselkedik. Nem vicces? Hogy közben a figura, akit játszom, arról híres, hogy párját ritkítóan kibírhatatlan. De ha a mélyére nézünk, kiderül, hogy Doktor House nem öncélúan ekkora bunkó, hanem azért, hogy minél előbb eljusson a céljáig és megkapja a válaszokat. Csak míg a legtöbb ember ide-oda táncikál az udvariasság jegyében, ő becélozza magának, hogy hova akar eljutni, és könyörtelenül rácsap, mint a sas. Alapjában véve csak a stresszt meg a szorongást akarja kikerülni a vitriolos megjegyzéseivel. Persze nem akarom menteni, mert ez a magatartás nem tolerálható, sőt, mint mondtam, engem speciel ki lehet kergetni vele a világból. Ezzel, meg a közlekedéssel, mikor ülök a dugóban. Meg a tévéhíradóval. És holnapig sorolhatnám...

És a család? Az nem teszi boldoggá?

Jaj, dehogynem. A zene akkor jó, ha együtt hallgatjuk, a kaja, ha együtt falatozunk és együtt szoktunk motorozni is. Két zenekarunk is van a gyerekekkel. Rengeteget muzsikálunk.

Nem sajnálja, hogy nem lett koncert-pianista, aminek eredetileg készült?

Nagyon kedves, de kicsit túlbecsüli a képességeimet, nem gondolja? Soha életemben nem volt ilyen ambícióm. Klasszikus zongorát tanultam, ez igaz, de csak egy évig és olyan szenvedélyesen gyűlöltem, hogy még éhségsztrájkba is kezdtem miatta, három napig egy falat se ment le a torkomon. Olyan fokon ki nem állhattam a klimpírozást meg a tanárt, hogy évekig a zongora környékére se néztem, aztán egyszer csak mintha elfújták volna. Autodidakta módon elkezdtem zongorázni, anélkül, hogy tudtam volna kottát olvasni. Ha valaha zenére adtam volna a fejem, dzsesszzongorista lettem volna, amolyan Ramsey Lewis vagy Herbie Hancock. Ők a kedvenceim.

Sokan azt mondják, Doktor House azért olyan népszerű, mert egy kicsit emlékeztet Sherlock Holmesra.

Van benne valami, bár talán nem teljesen szándékosan. De nekem az a véleményem, hogy minden nagy és sikeres vállalkozás merít egy kicsit valamilyen bevált dologból, és ha ez az adott esetben Sherlock Holmes, azzal a világon semmi bajom. Sherlock Holmes-t is egy orvosról mintázták, ami szintén nem véletlen, mert Conan Doyle maga is orvos volt, sőt a legkedvesebb tanára az akkori időszak legelismertebb sebésze Joseph Bell volt, aki puszta fizikai megjelenésük alapján diagnosztizálta a betegeket, anélkül, hogy egy szót váltott volna velük. Tehát Sherlock Holmes nyilvánvalóan inspirálta David Shore-t, amikor kiagyalta Doktor House figuráját. Csak nem a hegedűt gyilkolja, hanem a zongorát, és nem Watsonnak hívják a legjobb barátját, hanem Wilsonnak.

Mennyire ásta bele magát az orvosi terminológiába?

Hál' istennek elég kevéssé, mert közfelkiáltással elfogadtuk, hogy se a nézőnek, se a színésznek nem kell különösebben konyítania az orvosi szaknyelvhez. Beletanulni úgyse fog, az meg a színész dolga, hogy az alakításával érzékeltesse, hogy milyen drámai állapotban van az adott beteg. Mindig az jut az eszembe, mikor évekkel ezelőtt a feleségem váratlanul asztmarohamot kapott és bevittem a kórházba. Fogalmam se volt, mi az az asztma, és csak akkor jöttem rá, milyen súlyos állapotban van, mikor láttam, hogy sürögnek-forognak körülötte az orvosok. Ez adja az emberi dráma súlyát, nem az, hogy milyen szakkifejezésekkel dobálózik.

Mint említette, a gyerekei Angliában járnak bentlakásos iskolába, magát pedig egyre magasabbra viszik a siker hullámai Hollywoodban...

Siker meg hullámok? Biztos van ilyen, de én ezekkel a Los Angeles-i cafrangokkal nemigen foglalkozom. Nincs is rá időm, annyit dolgozom. Ebbe a városba sokan jönnek, ki aranyat ásni, ki szörfözni, ki karriert csinálni, ki meg csak azért, mert itt általában kellemes az időjárás. Én azért jöttem, hogy bedugjam a lábam a küszöbön, és ezzel kinyissam az ajtót. De még köszönőviszonyba se kerültem a szörfdeszkával. Vagyis tőlem akár Reykjavíkban is lehetne Hollywood.